Mit jelent(ett) a szlovákiai magyar kórusmozgalom számára
Vass Lajos?

A CSMTKÉ karnagyai tudták, hogy hozzá mérhető szakembert Szlovákiában nem találhatnak. Takács András koreográfus Magyarországon járva elpanaszolta Kaposi Editnek, hogy a Tanítókórus vezető karnagy nélkül maradt. Ekkor Kaposi Edit saját férjét, Vass Lajost ajánlotta a vendégkarnagy helyére. Vass Lajos a felkérést örömmel elfogadta, s a kórus harmadik összejövetelén, 1965. február 5-7-én, Pozsonyban, hatalmas lendülettel látott munkához. Ha figyelembevesszük, hogy a kórus akkor is, ma is havonta mindössze egy hétvégén találkozik, hihetetlen teljesítménynek tűnhet, hogy a CSMTKÉ áprilisban már fellépett Nagymegyeren, a Csallóközi Énekkari Fesztiválon. Ezt azonban a krónika nem hivatalos bemutatkozásként tartja számon; az első „hivatalos” fellépés 1965. május 23-án volt a komáromi Jókai Napokon.

Vass Lajos megjelenésével merőben megváltozott a szlovákiai magyar kórusmozgalom. Ennek két magától értetődő oka is volt: az egyik az, hogy a karnagyok többsége – tanárember lévén – tagja volt a CSMTKÉnak, és akarva-akaratlan, egy intenzív karnagyképzés részese lett. Vass Lajos ugyanis nem csupán betanította a műveket, hanem tudatosan beszélt a betanítás helyes módszereiről, a kórushangzás fejlesztéséről, s szinte észrevétlenül vezette be az addig „zenei félanalfabéta” énekeseit a lapról olvasás rejtelmeibe, a zeneelméletbe és a zenetörténetbe. A másik ok, hogy gyakran ellátogatott a vidéki kórusok próbáira, és adott útmutatást, nyújtott át jó tanácsokat a lelkes, de nem túl képzett karnagyoknak. Számos esetben nyilatkozott a szlovákiai magyar sajtóban. Ott volt a kórusversenyek zsűrijében és – ha csak tehette – minden jelentősebb zenei rendezvényen.

Milyen is volt Vass Lajos? Ha nagyon rövid akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy őszinte, figyelmes, igényes és megbízható. Annál azonban sokkal többet érdemel, mint hogy ezeket a jelzőket pusztán felsoroljuk.

Beszéljünk mindenekelőtt őszinteségéről! Egyetlen színpadias megnyilvánulására sem emlékszem. Bírálata és dicsérete is hiteles volt. Sohasem tett vagy mondott olyat, amiért később bocsánatot kellett volna kérnie. Pedig olykor dühbe gurult. Főleg olyankor, amikor igénytelenséggel, bárdolatlansággal kellett szembesülnie. Őszintén tudott lelkesedni a nemes célokért, de ugyanilyen megvetéssel beszélt arról a szellemi szemétről, amely már az ő életében is kezdte elözönleni a „tömegkultúrát”. Őszinte alaptermészetéből adódóan sohasem dicsért ok nélkül. Ezért méltó büszkeséggel idézhette hosszú éveken át mondatait az a szerencsés, akit olykor-olykor követendő példaként állított a kórus tagsága elé.

Figyelmessége is átlagon felüli volt. Énekeseit, karnagytársait igazi családtagként kezelte, mindenkiről tudott minden fontosat, és ehhez nem kellett naplót vezetnie. Ha – mondjuk – a Tanítókórus valamelyik tagja egy figyelemre méltó írást publikált, vagy otthoni kórusával valahol sikert aratott, a kórustagok legtöbbször Vass Lajostól szereztek róla tudomást. Veleszületett pedagógiai ösztönnel törődött azzal, hogy legalább az énekkaron belül piedesztálra kerüljenek a tehetséges és kreatív pedagógusok. (Tegyük hozzá: ebben nagyban támogatta őt karnagytársa, Janda Iván, a CSMTKÉ művészeti vezetője. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az egypártrendszer legkeményebb éveiben, a tehetségtelen hajbókolókat élvonalba állító kontraszelekció sivatagában a Tanítókórus egyfajta oázisnak számított.)

Igényességét nem csupán a kórustagok tapasztalták. Kodály óta tudjuk, hogy valami baj van a közönséggel. Vass Lajos mindig is azt vallotta, hogy nem a kórusok repertoárját kell a közízléshez lesüllyeszteni, hanem a közönség műveltségét kell – konokul kitartva – oly mértékben megemelni, hogy képes legyen az értékes zene befogadására. Ennek érdekében attól sem riadt vissza, hogy az egész estét betöltő hangversenyeken maga konferáljon. Ilyenkor azonban sokkal többet tett, mint egy egyszerű műsorközlő. A zenetörténet egy-egy szeletét nyújtotta át fi gyelmes hallgatóinak, akik immár értő befogadói lettek a felcsendülő kórusműnek. Tegyük hozzá: a falusi közönség nem egy esetben a beszélő Vass Lajos kedvéért jött el a hangversenyre, hiszen a Röpülj páva televíziós népdalvetélkedő népszerű sztárját látták benne. Ő mindvégig küzdött azért, hogy a közönségnek ez a rétege is észrevegye: a kórusvezetés, a vezénylés jóval több annál, amit ő annak idején a televízióban (az egyetlen tévécsatornán, fő műsoridőben) produkált.

Persze, a népdalhoz egy pillanatig sem lett hűtlen. Ahol csak tehette, terjesztette. A hangversenyek általában közös népdalénekléssel fejeződtek be. Nem egy esetben egy frissiben megtanult (a közönség soraiból beénekelt) népdalt tanult meg közösen a színpadon álló Tanítókórus a hallgatósággal együtt. Népdalkincsünk gyöngyszemeinek népszerűsítésén túl szenvedélyesen küzdött a „romlott” dallamok terjedése ellen. Gyakran mondta el kóruspróbán, de olykor a közönség előtt is, hogy az „A malomnak nincsen köve...” vagy - például - a „Réten, réten, hej, a kassai réten...” kezdetű népdalok a manapság leggyakrabban hallott formájukban nem fogadhatók el variánsokként, mert ezek a huszadik században alakultak át, s nyomták el az évszázadok alatt csiszolódott, szebb és értékesebb melódiákat. Olykor a helyes szövegre is felhívta a fi gyelmet; és ez nem csupán a népdalokat érintette. Mindenhol biztatta a zenei műveltség „közkatonáit” (a kórustagokat, a pedagógusokat, a kántorokat és a karnagyokat), hogy ahol csak módjuk nyílik rá, mondják el fennhangon: nem jól tudja a Himnusz szövegét, aki „Hozz reá”-t énekel a „Hozz rá...” helyett.

Nem tudott elmenni szó nélkül a nyelvhelyességi és a helyesírási vétségek mellett sem. Számos esetben figyelmeztette a kóruspróbák meghívóit gépelő vagy gépeltető szervezőtitkárokat, hogy a Koncsol László versére írt művének a címe nem Bíztató, hanem Biztató. Amikor 1984-ben megjelent A magyar helyesírás szabályai 11. kiadása, csak a fejét csóválta, látva, hogy a szójegyzék a vegyeskar és a nőikar szavakat különírva közli. Csendben megjegyezte, hogy ez szakmai tévedés. A nem zenész nyelvészek nyilván nem érzik, hogy mi a különbség egy vegyes kar (különféle tudásszintű énekesekből összeállt kórus) és a vegyeskar (női és férfi énekesekből álló énekkar) között. Tisztán emlékszem jóslatára: „a szakma ezt sohasem fogja elfogadni”. Milyen igaza volt. (Érdemes lenne idén, Kodály és Vass Lajos évében fölhívni a nyelvészek figyelmét erre a tévedésükre. Amíg nem késő. Mert itt-ott már akadnak „jól értesült” szakmabeliek is, akik szentírásnak tekintve a szabályzat és a kéziszótárak ajánlását, vegyes kart írnak a vegyeskar helyett.)

Vass Lajos írta le először azt is, hogy a CSMTKÉ hétvégi összejövetele nem „összpontosítás”, hiszen ennek a létező szónak a magyar nyelvben nincs olyan értelme, amely a szlovák „sústredenie” szónak felelne meg. Magyarországon „összetartásnak”, „összejövetelnek”, „kórustábornak” szokás nevezni ezeket a bentlakással együtt járó, több napos próbaalkalmakat. Bár erre később Jakab István is felhívta a figyelmet, ez a helytelen tükörfordítás újra és újra felbukkan a szlovákiai magyar nyelvhasználatban.

Megbízhatóságát illusztrálandó egy személyes élményemet mesélem el. 1992 áprilisában a közép-szlovákiai Abroncsoson próbáltunk. A próbaszünetben említettem neki, hogy hallottam egy kórusgyűjteményről, amelyet azonban sehol sem tudtam megvenni, és arra kértem, alkalomadtán tudakolja meg szakmai körökben, hogy miként lehetne hozzájutni. Az egyházi kórusművek gyűjteményéről, a Kórusok Könyvéről volt szó. Tudtam, hogy nincs túl jól, nem akartam fárasztani, ezért külön kihangsúlyoztam, hogy nem sürgős a dolog. Ezt követően legközelebb (tehát egy hónap múlva) Érsekújvárott találkoztunk. Ahogy kiszállt az autóból, az volt az első dolga, hogy átadott egy hatalmas köteg kottafénymásolatot, mondván: „Csak az Országos Széchényi Könyvtárban találtam meg. Elhozni nem lehetett, arra vonatkozólag sem tudtak tanácsot adni, hogy hol vehetnéd meg, de megengedték, hogy lefénymásoljam. Tényleg nagyszerű művek vannak benne. Használd egészséggel!” Egyébként ekkor járt utoljára a Felvidéken. Ezt követően már csak egyszer találkoztunk vele: 1992 júniusában, a budakeszi Erkel-ünnepélyen.

Vass Lajos karnagyi értékeit nagymértékben növelte, hogy zeneszerzőként nem csupán külső szemlélője volt az előadandó műnek. Kortárs zeneszerzők műveinek tanulása közepette gyakran javasolt a szerzőknek módosításokat a könnyebb énekelhetőség vagy a szebb hangzás érdekében. Máig őrzök olyan kottapéldányokat, ahol olykor minden énekes kottájába saját kezűleg írta be a javítást. Saját művein kívül Szíjjártó Jenő és Alfréd Zemanovský műveinek kottáiban maradt ott a ceruzás megjegyzés: „Vass Lajos javaslatára a szerző kijavította.”

Műveit szívesen írta vagy ajánlotta szlovákiai magyar kórusoknak. A CSMTKÉnak hat művet írt: a Jövendölés-t (Jókai Mór szövegére), a Csak biztass dalolni! című művet (Gyurcsó István szövegére), a De summo buono című kantátát (Szenczi Molnár Albert szövegére), a Pásztor és Sámándobok vegyeskarokat (Török Elemér versére), az Emlékhangok és a Hűség címűeket (Csontos Vilmos versére). Voltak olyan művek is, amelyeket más szlovákiai magyar kórusoknak ajánlott, de a CSMTKÉ vagy a CSMTKÉ is műsorán tartotta. Ilyen volt a Rozsnyói Munkásénekkar számára, Koncsol László versére komponált Biztató, a lévai énekkarnak írt, Aki száz évig énekel, vagy a rimaszombati Gömör kórus és karnagya, Lévay Tibor számára írt Rengő aranykalász a dal (Tompa Mihály versére), a Weöres Sándor versére írt Varázsének vagy a Borúra derű című népdalfeldolgozás. A Szíjjártó Jenő vezette Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttesnek írta a Két cigándi lakodalmas-t, Takács András esküvőjére a Megrakják a tüzet kezdetű, furulyaszólóval ékesített népdalfeldolgozást. Halála évében komponálta a Három Kossuth-nóta című alkotását. Ezt a Tanítókóruson kívül minden valamire való szlovákiai magyar kórus műsorán tartja, mivel a Kodály Napok gálaműsorában összkarként szerepelt. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa 2003-ban Sapszon Ferenc vezetése alatt a Magyar Rádióban stúdiófelvételt készített Szíjjártó Jenő három és Vass Lajos két népdalfeldolgozásából (Borúra derű, Három Kossuth-nóta).

Karnagyként valóban kiválóan tanított. Nagyszerű, tanult énekes volt, ezért a hangképzés nagy részét is maga végezte. Azt hihetnénk, a színpadon tévedhetetlen volt, pedig „csak” tudta, mit vezényel. A művek tudásában emeletekkel az énekesei fölött állt. Mivel magabiztos tudásával a kórusnak is biztonságot adott, bő teret adott a művészi átélésnek. A közönség csak elegáns, célszerű, „közérthető” vezénylését láthatta, az énekes azonban ennél sokkal többet: kifejező mimikát, állandóan izzó szemeket és biztatást. A kórus – persze – korántsem volt mindig tökéletes; olykor becsúszott egy korai belépés, megszólalt egy eltévedt hang. Vass Lajos ettől sohasem esett kétségbe, nem keltett pánikot, csak ránézett a „vétkesre”, összevonta szemöldökét, csücsörítő szájával bajuszát egészen az orráig nyomta, de közben elnézően mosolygott. Izgulni csak olyankor láttuk, amikor versenyek, minősítések alkalmával a zsűri döntésére vártunk.

Oldalakat írhatnánk még humoráról, műveltségéről, könyvszeretetéről, és arról, hogy a halódó szocializmus éveiben miképpen látta el a szlovákiai magyarságot – a CSMTKÉ-n keresztül – szamizdat-irodalommal, arról, hogy milyen egyedi módszerekkel nevelt a kórustagokból karnagyokat. Józsa Mónika, az egyik tanítvány Vass Lajos halálának másnapján vezényelte a pozsonyi Vigadóban első diplomahangversenyét. Ma ő (az azóta Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa névre hallgató) Tanítókórus művészeti vezetője.

Vass Lajos tizenöt évvel ezelőtt bekövetkezett halálával – akkor úgy tűnt – valami megszakadt. Ma – szerencsére – azt látjuk, hogy a zeneszerző, karnagy, zenepedagógus szellemi hagyatéka továbbra is él. Rá hivatkozunk, olykor szó szerint is idézzük őt, amikor a zenei értékek megbecsüléséért vívott elkeseredett harcunkban saját érveink erőtlennek bizonyulnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor előadásom mondanivalóját fogalmaztam, még úgy tudtuk, Vass Lajos örök jó barátja, karnagytársa, Janda Iván is itt lesz ezen a rendezvényen. Sajnos, alig néhány nappal ezelőtt, szerdán végső búcsút vettünk tőle a pozsonyi krematóriumban.

Emlékezzünk rá is nagy tisztelettel!