Átfogó szintézis
Kaposi Edit kutatói tevékenységéről

Ennek az áttekintésnek a megírásához az indítékot a „Bodrogköz táncai és táncélete” című, 1949-ben írt munkájának kiadása adja. Ezért bármennyire is csábító, mégsem foglalkozunk mélyebben Kaposi egész munkásságának értékelésével, csupán a néptánc és az ahhoz szorosabban kapcsolódó tánctörténeti kutatásaira összpontosítjuk figyelmünket.

Kaposi Edit kutatói pályája az 1940-es években indult. Családjából a magyar kultúra iránti tiszteletet, az ismeretszerzés és terjesztés vágyát, a korabeli táncmozgalomból a szép mozgás örömét, a Budapesti Pázmány Péter Egyetemről pedig (1943-1948) az alapos elméleti és módszertani fölkészültséget hozta magával. Első jelentős munkája, amelyre Ortutay Gyula indította el, a Bodrogköz tánchagyományának monografikus föltárása volt. Ez volt doktori disszertációjának témája is, és ezáltal ő lett az első fokozattal rendelkező tánckutató Magyarországon, aki a néptáncot választotta témájául. Szemléletének akkori frissességéről, újszerűségéről, a néptánckutatást megújítani szándékozó lendületéről „A néptánckutatás új útjai” című írása és a gyűjtőmunka eredményeiről számot adó két összefoglaló („A tánc a bodrogközi Cigándon” és a "Bodrogköz táncai és táncélete" című dolgozat) tanúskodik.

Az 1947 és 1949 közötti időszak a magyar néptánckutatás termékeny korszaka volt. Ez idő alatt több olyan munka jelent meg, amely arról tanúskodik máig, hogy a néptánckutatás klasszikus periódusa lezárult, s szemléletében, módszereiben új korszak következett. Elsőként említjük Molnár István „Magyar tánchagyományok” című könyvét (1947), amely a néptáncok minden addiginál alaposabb formai-morfológiai megközelítésével, mozgásközpontú elemzésével tűnt ki. A következő Gönyey Sándor és Lugossy Emma „Magyar népi táncok I.” című kötete (1947), amely a Lábán táncjelírás alkalmazásával, s a táncok néprajzi hátterének rövid megvilágításával példát mutatott a néptáncok újszerű, közérthető formában való közzétételére. Mindkét munka arra törekedett, hogy a magyar néptáncokról táj szerint és műfajilag sokrétű, új szemléletű áttekintést adjon, s így segítse ezek népszerűsítését.

Elekes Istvánné „Magyar néptáncok” című könyve is megjelent 1947-ben, amely a korabeli közép- és felsőfokú intézményekben folyó néptáncoktatás tankönyvének készült. Bár szemlélete különbözik az előbb említett két könyvétől, de ebben a műfajban e munka úttörő jelentőségű a magyar táncokra vonatkozó addigi ismeretek rövid, didaktikai célú összefoglalásával, s a magyar tánchagyomány fő műfajait reprezentáló táncanyag tanítható formában való közreadásával. (E munka létrejöttét Lábán Rudolf is figyelemmel kísérte.)

Ebbe a sorba illeszkednek újszerűségükkel Kaposi Edit (1947a, b; 1949), Faragó József (1946) és Morvay Péter (1949) írásai is. Csak sajnálhatjuk, hogy e munkák egyike sem kerülhetett bele az 1947-ben megjelent Magyar Népkutatás Kézikönyvébe, amelynek célja a korabeli néprajzi kutatás teljes panorámájának megrajzolása volt. (A Morvay Péter által sajnos soha meg nem írt néptánc-összefoglaló hiányát később Maácz László (1961), Pesovár Ferenc (1983) és Martin György (1979, 1982) kutatástörténeti összefoglalói pótolták.

Kaposi Edit 1947-ben az Etnographiában megjelent rövid módszertani írásában a korabeli folklórkutatás legjobb módszereinek ismeretében, a kor színvonalán fogalmazta meg a néptánckutatással kapcsolatos elvárásokat. Ezt a címválasztással is igyekezett jelezni („A néptánckutatás újabb feladatai”). Az új módszer lényegét a tánc és a társadalmi környezet együttes vizsgálatának igénye adta. A tánc társadalmi szerepét, jelentőségét, életét kívánta a kutatás középpontjába állítani. „Mint minden más népköltészeti, illetve népművészeti termék vizsgálatánál, úgy a táncnál sem elégedhetünk meg ma már a produktumnak csupán esztétikai vagy műfajbeli vizsgálatával, hanem az alkotóval, az emberrel, az embercsoporttal kell azt kapcsolatba hozni. A mű jelentősége, szerepe és viszonya az emberhez ugyanúgy fontos része a kutatásnak, mint a mű abszolút értékelése.” – írja a 243. oldalon. A szinte gyűjtési útmutatóként megfogalmazott kérdések sora a tanulmányban arról tanúskodik, hogy Kaposi Edit tekintettel volt a tánccal kapcsolatos legapróbb közösségi és egyéni momentumokra is. Hangsúlyozta az egyén és a tánc, illetve a közösség és a tánc viszonyát, mint alapvető kutatási feladatot, amelyet a tánctanulás, a hagyományozódás, a táncélet konkrét vizsgálata révén kívánatos megvalósítani. Ez a fajta szociográfiai szemlélet a tánc múltjáról a jelenre, az általánosról az egyedire terelte a figyelmet. Az általános vonások mellett fontosnak tartotta az egyes táncokra, a helyi közösségekre és az egyénekre vonatkozó kérdéseket is. (E szemléletben nyilvánvalóan tetten érhető a korabeli mesekutatás előadó-egyéniségek szerepét vizsgáló eljárása, amely Fedics Mihály meséinek megjelenése óta – 1940 – a magyar folklórkutatás új módszerének számított.) Kaposi a társadalmi szemlélet hangsúlyozásával (a forma és a funkció együttes figyelembevételével) kívánta a néptánckutatást a korabeli néprajztudomány színvonalára emelni, s alkalmassá tenni arra, hogy eredményei felhasználhatók legyenek a néprajzi-folklorisztikai kutatások egésze számára. Mint írja: „... ha néptáncainkat is pontos néprajzi, tudományos vizsgálat alá akarjuk vetni, s megadni az összehasonlítás lehetőségét, minden egyes lejegyzett táncnak a szociográfiáját is közölnünk kell, hogy a tánchagyomány életképességét, a közösségben való jelentőségét is fölmérhessük. Ezek a kutatások mutatják majd meg, hogy mennyire nem csak „művészeti produktum” a tánc a paraszti életben, hanem annak a maga megfelelő helyén kiegészítő egésze, fontos része...” Kaposi Edit két későbbi munkája, amely a néptánckutatás módszertani elveivel foglalkozik (1956, 1962) e szemlélet továbbviteléről s a nemzetközi néptánckutatás párhuzamos jelenségeinek az ismeretéről tanúskodik számunkra.

Az 1947. évi tanulmányban kifejtett elvek és módszerek a bodrogközi monografikus gyűjtőmunka nyomán fokozatosan valósággá váltak, megtermelték szakmai gyümölcseiket, s Morvay Péter hasonló törekvéseivel összefonódva legalább egy évtizedig befolyásolták a néptánckutatás szemléletét. E szellemben íródott Pesovár Ferenc Szuromi Péterről készült jellemzése, Gábor Annának Ecser táncéletéről szóló összefoglalása, majd a Rábaköz falvainak táncéletét bemutató összefoglalója, Martin Györgynek Bag, Béres Andrásnak Mikepércs, Varga Gyulának Ajak, Szentpál Olgának Sióagárd táncéletéről szóló leírása és több más korabeli munka. Közülük kiemelkedik Belényesy Mártának – 1958-ban megjelent – a „Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél” című könyve, amely e szemlélet jelentős továbbfejlesztését példázza a történeti változásvizsgálat irányában. Pesovár Ferenc munkája a táncos egyéniségvizsgálat, Martin György falumonográfiája pedig a közösségi és egyéni szempontok termékeny összekapcsolása felé lépett tovább. A Bodrogköz táncairól, táncéletéről és tánczenéjéről most megjelenő monográfia, a módszertani írással együtt, ennek az „iskolának” programadó műve volt, amely még így, torzó formájában is jelentős munka e műfajban. Kár, hogy az intézményes háttér megszüntetése miatt Kaposi Editnek és munkatársainak (Vass Lajosnak, Szentpál Máriának és másoknak) nem volt módjuk a munka befejezésére, s a funkcionális elemzéshez hasonló alaposságú formai analízis elvégzésére. (További kiegészítésül lásd Pesovár Ernő elemzését a monográfia erényeiről az Ajánlásban.)

Az 1940-es és 1950-es évek fordulóján a néptánc tömegmozgalommá vált Magyarországon. Ebben a helyzetben a tánckutatás és a színpadi táncmozgalom között sajátos viszony alakult ki. A mozgalomban résztvevő oktatók és táncosok újabb és újabb néptáncok megismerését és a tánchagyományban való biztosabb eligazodást igényelték, a kutatóknak pedig szükségük volt a táncos szakemberek segítségére a széleskörű kutatások elvégzéséhez, az átfogó gyűjtőtervek megvalósításához. Ezeknek az igényeknek és elvárásoknak a szorításában született Kaposi Edit „Népi táncainkról” című rövid néprajzi áttekintése, amely alapjában tankönyvnek készült, de a tánckutatás szempontjából is értékelhető. Ez a munka tekinthető ugyanis a II. világháború után az első összefoglalónak, amely az 1950-ig összegyűlt, új ismeretekkel kiegészült tudásanyag új szemléletű áttekintését adja. Az erősen megválogatott, műfajok szerint csoportosított, didaktikusan elrendezett néprajzi és tánctörténeti adatgyűjteményben Kaposi Edit az általa meghatározott fő táncműfajok (gyermektánc, női körtánc, férfitáncok, valamint vegyes kör és csoporttáncok, párostáncok) szokáskeretére, társadalmi hátterére összpontosítja figyelmét. A hangsúly a recens folklóradatokon van. A ritkábban előforduló történeti források nem a táncok eredetét vannak hivatva megvilágítani, hanem inkább a történelmi távlat kedvéért szerepelnek (pl. a férfitáncoknál). A kötetet a terjedelméhez képest igen gazdag (cca. 250 tételből álló) irodalomjegyzék egészíti ki, amely sok új, a tánckutatásban eddig figyelmen kívül hagyott írást tartalmaz rövid annotációval. Újdonságnak számít a több, mint 60 faluból származó táncfilmek jegyzéke is. Ily módon a korabeli olvasó szinte könyvtárnyi méretű újabb ismerettel egészíthette ki frissen szerzett tudását. Így a kötet eleve magában hordozta egy újabb, terjedelmesebb, az akkorinál szakmaibb célokat szolgáló összefoglaló munka ígéretét, s ez nem is sokat váratott magára. Az 1958-ban megjelent „Magyar népi táncok és táncos népszokások” című kötet Kaposi Edit és Maácz László közös munkája, már átfogó szintézisnek készült. A két hasonló fölkészültségű, egyformán sokoldalú és azonos munkabírású kutató minden addiginál teljesebb adatgyűjteményt tett közzé, s felsorakoztatott minden addigi néprajzi és történeti forrást, amelyre a szakmai célok érdekében szüksége volt. A könyv legalább két évtizeden át a néptáncoktatás alapvető tankönyvének számított. Helyét az 1970-es években Martin György új összefoglalója vette át, amely következetes dialektológiai és tipológiai szemléletével, a formai-, funkcionális és zenei szempontok megfelelő arányú érvényesítésével Kaposi Edit és Maácz László összefoglalójánál újszerűbb szintézist alkotott.

Kaposi Edit az 1950-es évek kezdetétől „motorja” volt a Népművészeti Intézet tánctörténeti munkaközösségében folyó forrásfeltáró és rendszerező munkának. Ennek köszönhetők a XV-XIX. századi tánctörténeti emlékekről pl. Mátyás király udvaráról (1990), Balassi Bálintról (1954, 1996), Mária Terézia báljairól (1991), Szőllősy Szabó Lajosról (1955, 1979) máig is folyamatosan megjelenő tanulmányai, s a Pethes Ivánnal együtt írt tánctörténeti összefoglaló. A néptáncpedagógus-képzés céljait szolgáló 1959-ben megjelent kötet, a „Magyar tánctörténeti áttekintés” (a honfoglalástól a felvilágosodásig), az 1952-ben kiadott néprajzi összefoglalóhoz hasonlóan, szakmai szempontból is kiválóan értékelhető. Ezt a munkát is – Kaposi tánctörténeti tárgyú írásával együtt – ugyanaz a társadalmi-funkcionális szemlélet hatja át, amely lehetővé teszi Kaposi számára a tánctörténeti tényeknek az európai tánctörténetbe és általában a művelődéstörténet keretébe való beágyazását.

Kaposi Edit néprajzi érdeklődésének köszönhetően a különböző korok paraszti tánca, ha ezt a források megengedték, hasonló figyelemben részesült, mint a nemeseké és a polgároké. A rendelkezésre álló történeti források akkor még nem tették lehetővé a táncműfajok szerinti formai-funkcionális szempontú áttekintést, s így nem volt mód a magyar tánctörténet táncközpontú periodizálására – ahogy ezt a szerzők a bevezetőben kifejtik. A forrásoknak a társadalomtörténeti korszakok szerinti közreadása azonban így is nagy szakmai teljesítmény volt, s úttörő vállalkozásnak számított a kor tánckutatásában. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy hasonló témájú rövid összefoglalással csak a II. világháború előtti tánctörténeti szakirodalomban találkozunk, pl. a Színészeti Lexikonban (1930) és Haraszti Emil tánctörténetében (1937). E kötet is gazdag bibliográfiát és szemelvénygyűjteményt tartalmaz, amely nagyarányú tánctörténeti forrásfeltáró munkáról tanúskodik, egy későbbi szintézis ígéretét hordozza. Ezt az 1970-es években Pesovár Ernő valósítja meg a magyar tánckultúra történeti műfajai szerint rendezett szöveggyűjteményével (1972).

Ebből a történeti érdeklődésből nő ki, s válik monografikus szemléletűvé Kaposi Editnek a társastáncok, a táncmesterség és a versenytánc-mozgalom történetére vonatkozó kutatása. Alapvető tanulmányai e témában rendszeresen jelennek meg az 1960-as évek végétől máig a Tánctudományi Tanulmányok – s részben a Táncművészet, a Táncművészeti Értesítő és a Tánctörténeti Dokumentumok – hasábjain. Ezáltal elméleti alapot teremtett a magyarországi társastánc-, s azon belül a versenytánc-mozgalomhoz, amelynek több évtizeden keresztül oktatója és szervezője is volt. Bár ettől kezdve néptáncra vonatkozó kutatást nem végez, s e témában jelentős írása már nem jelenik meg, de a társastánc területén végzett történeti kutatásai fontos kiegészítő forrásanyagul szolgálnak a néptánckutatás számára. Írásai nyomán követhetőbbé válik a nemzetközi táncdivatok megjelenésének időrendje a paraszti közösségekben, érthetőbbé válik a nemzeti társastáncok létrejöttének, terjedésének, nemzetközi karrierjének útja és hatása a hazai paraszti táncéletre. A táncmesterek tevékenységének bemutatása is az egyéb történeti és néprajzi anyaghoz hasonló módon – gazdag hazai és nemzetközi szakirodalom alapján, a kor művelődéstörténeti keretébe ágyazva – történik. E munkának szerves részei azok az elemző, értelmező írások, amelyekben Kaposi az e témára vonatkozó nemzetközi szakirodalmat és forrásanyagot mutatja be.

Mivel életműve még ma is folyamatosan gyarapodik, s reméljük, még hosszú ideig gyarapodni fog, Kaposi Edit munkásságának összegző értékelését elhamarkodottnak, időszerűtlennek ítélhetjük. Annyi azonban már ma is megállapítható, hogy kutatói munkásságát az alapos forrásismeret, a források értelmezésénél használt társadalmi, művelődéstörténeti látásmód és a magyar tánckultúrát a maga teljességében láttató szemlélet jellemzi. Ennek révén ő a magyar tánckutatás és táncmozgalom egyik meghatározó alakja, akinek tevékenysége közvetlenül és közvetve is nyomot hagyott a magyar néptánckutatás történetén. Különösen annak a felszabadulást követő kezdeti korszakán, amely nélkülözte a gyakorlati tánctudással is rendelkező, szakmailag is fölkészült, módszeres kutatók munkáját. Később bármilyen területre vezérelte a sors, az általános tánckutatás egyfajta „mindenese”-ként, mindenütt maradandót alkotott. Az ő gyűjtőszenvedélyének, rendszerező elméjének gyümölcseként jött létre a Magyar Táncművészek Szövetségének keretében az az európai rangú táncarchívum, amely ma a Színházi Intézetben a magyar tánckutatás egyik műhelyévé vált, s amelyet tánctörténész, néptánckutató, színházi szakember egyformán használhat. Az ilyen jellegű archívumépítő munka gyakran maradandóbbnak bizonyul, mint számos elemző tanulmányunk vagy elméleti fejtegetéseink.